ON THE ROAD

Ilyen videken jartunk...

Szoval. Megismertem egy amerikai lanyt. Elkezdtunk egyutt csinalni programokat. Strand, szinhaz, elmentunk tancolni egy belvarosi klubba. Ilyesmi. Mar az elejen eldontottunk, h utazgatunk majd egyutt, mert o is imad stoppolni, vadkempingezni… minden ilyen fele dologban benne van.

A nagymamaja itt szuletett, meg apukaja is. De aztan elkoltoztek Amerikaba es o mar nem sokat tud az itteni dolgokrol. Most azert jott, h kicsit jobban megismerje az itteni csaladjat. Annyit tudott, h a nagymamaja Koné-ban szuletett. Oke, akkor menjunk Konéba. Kb ennyi volt a tervezes. Nyilvan megprobaljuk a stoppolast, nem kerdeses. Mivel elso ilyen jellegu utazasunk volt azert ovatosak voltunk. Ami azt jelenti, h busszal mentunk egy darabon (Tontouta-ig) es kerestunk szallast couchsurfingen… A busz hihetetlen lassu volt. Pedig kb 50 km-rol volt szo. Az eletunket eluntuk. …es a tervezett uticel: 270 km-re odebb van. De volt idonk. Szabadda tettem a pentekem igy mar pentek  delelott el tudtunk indulni. Nah szoval vegre megerkeztunk. Oke, tulsetaltunk a korforgalmon (1 perc) es elkezdtunk stoppolni es meg is allt egybol egy auto (20 masodperc). Mondjuk Konéig megyunk. O meg tul Koné-n. Szoval ennyi: 1 fuvarral megtettunk tobb, mint 200 km-t. Egy fiatal no volt a sofor, egy boltban dolgozik, imadja a Reggae-t. Ketszer meg kellett allnunk tuntetes miatt. 1-2 hete sok a tuntetes. Ma is altalanos sztrajk van, sajnos rank nem vonatkozik. Mi dolgozunk. «  La vie est chère. »  Ez a szlogen : Az elet draga. Valoban.

Egy faluval elobb kiszalltunk. Tul koran voltunk meg. Gondoltuk megebedelunk egy folyoparton. Aztan ujabb fuvar. Most legalabb 1 percet vartunk. Egy laza, raszta no vett fel minket. Persze a zene szolt, dinnye a labamnal. Volt hangulata. Vicces volt magyarazni, h igen en magyar vagyok, o amerikai… en dolgozom, o nyaral, keresi a csaladjat… nem, nem regota ismerjuk egymast…

Popope folyo

Aztan megerkeztunk Konéba. Nem sok latvanyossag fogadott. Igazi lepukkant kisvaros benyomasat kelltette a kozpont. Mikor meg a fovarosban kerdeztem a turista infonal, h mit kell latni Konéban az volt a valasz, h semmi erdekes nincs. Mondom jo lesz. Szoval megerkeztunk. Tudtunk egy cimet es ennyi. Meg az illeto nevet sem tudtuk, akinel megszallunk. Ez megint vicces volt. Miert keresunk valakit, akinek meg a nevet sem tudjuk. Az utca alapjan senki sem tudta megmondani. Vegul a rendorsegen kotottunk ki a sok kerdezoskodes vegere. Ott felhivtak a polgarmesteri hivatalt es vegre megtudtuk hol van az utca. Megerkeztunk. Egy ferfihez, aki altalanos iskolaban tanito. Van egy kislanya, 3 ev koruli. Aranyos volt. Volt kiskutya is. Szoval aranyossagban nem volt hiany. Mi voltunk az elso embereket, akiket vendegul latott couchsurfinggel. Ami itt azt jelentette, h fozott rank meg minden. Mondtuk, h igazan nem szukseges… de jol van. Nem volt tul izgalmas az ott tartozkodasunk. Masnap elvitt minket egy gyonyoru helyre. Bopope folyo. Mint az Indiana Jones filmekben. Atgazolni a folyon a csomagokkal. Egy gyonyoru volgyben volt, kristalytiszta viz… noh de majd a kepek meselnek.

Este elmentunk ketten kicsit setalni. Kerdeztunk van-e valami park. Nincs. Jol van. Seta kozben talaltunk egy elfeledett, elhanyagolt, szomoru parkot: Le Parc du Monument Indonésien (Az indonez emlekmu parkja). Kicsit letelepedtunk, oromkodtunk, 5 tibetiztunk (egy amerikai es egy magyar 5 tibetizik Uj-Kaledoniaban az indoneziai emlekmu parkjaban… nagyon multikulturalis). Aztan vissza, vacsora, ilyesmi. Oke, masnap vissza/tovabb indulunk. Csaladot nem talaltunk, nagyon semmit... A tanito annyira elszigetelve el a kornyezetetol, nagy tevevel, videojatekokkal korulveve, h szinte nem is ott el. Jo hogy nem talaltunk semmit az amerikai csaladjarol igy. Eselyunk sem volt. Masnap elindultunk. Kb igy egymasra neztunk: “Voh?” “Voh.” “Okay.” Mert, h Voh (egy kicsit meg eszakabbra) arrol hires, h van ott egy termeszetes kepzodmeny (mangrove erdoben) ami nagyon magasrol vagy az egbol egy szivet formal. Nagyon hires, mindenhol ott a kepe… de akarkitol kerdeztuk nem tudta hogyan lehet megnezni… nah mondom , lehet nem is letezik. De azert menjuk, hatha.

Le Coeur de Voh, ennel magasabbra mar nem birtuk szuflaval.

Ezen a videken van egy nagy banya (nickel, mi mas). Egy dolgozo vitt el minket Voh-ig. O se tudta, hogyan lehet latni a szivet. Kiszalltunk, gondolkodtunk. Vegul lattunk 3 embert egy udvaron. Oke, kerdezzuk meg. Kiderult, h egy ora gyalog, fel a hegyre. Az vallalhato. Behivtak minket, kaptunk hideg uditot. Megkerdeztuk, h otthagyhatjuk-e a nagy taskainkat. Igen, persze. Aztan beszelgettunk, kibukott, h keressuk az amerikai csaladjat. “Mi a csaladnev? … hat mi is azok vagyunk… oh csalad!!! Unokateso.” A bacsi fiatalkent tancolt az amerikai nagymamajaval… szoval mikor mar nem kerestuk, megtalaltuk. Vicces volt. Aztan a nagy oromben azert megneztunk a szivet. Jo sokat masztunk fel a hegyre. Kocsival majdnem lehetetlen. Nagyon rossz az ut. Oke, lattuk, pipa. Sokszor viccelodtunk azzal, h irnunk kellenne egy utikonyvet: “Ismerd meg Velunk az igazi Uj-Kaledoniat!” Sokan mondjak, h nem talaljak. Aki szallodak kozott utazgat, az nem is fogja megtalalni. De mi csak ugy utrakeltunk. Aznap, vasarnap minden komolyabb terv, cel nelkul… es ez lett az igazi nagy kalandunk. Nah de nezzuk, mi is tortent.

Visszamentuk a hazhoz. Nagyon lelkesek voltak. Irtak csaladfat, mindent. Kaptunk sutit az utra. Hatra vittek minket a kertbe, h szedjunk magunknak mandarint, narancsot, banant. Eloszor lattam mandarin fat. Gondolom nem nehez elfogadni, h sokkal edesebb, ledusabb, mint az import. Aztan a fiatalabbik no mondta, h visszavisz minket Konéig, h megmutassa a csalad hazat, talan meg mas rokonokat is talalunk, ha otthon vannak.  Mondtuk rendben. Ekkor volt 2 ora. Gondoltunk 3 korul el tudunk indulni visszafele es utana keresunk szallast estere. Ez volt a terv… De itt egy orult szaguldas vette kezdetet. A frissen talalt, nem-tudom-hanyadik unokateso olyan, de olyan lelkes lett: “Lattatok mar torzset? Igazi kanak hazat? A strandot?” Igy tettunk egy kiterot egy kozeli torzshoz. Kb minden turista 1-2 nap utan tudja, h nem torunk ra csak ugy egy torzsre. Engedelyt kerunk, h bemehessunk, kis tradicionalis ajandekot adunk, ha a torzsfonok megengedi, h ott legyunk akkor bemegyunk… Altalaban kedvesek, orulnek, de fontos szamukra a tisztelet kinyilvanitas ezen formaja.  Nah mi turistak tudtuk ezt. De a (lassan) “fogvatartonk”( aki ott szuletett) csak beviharzott es mindenkitol azt kerdezgette, h van-e valahol tradicionalis kanak haz… Kicsit kenyelmetlenul ereztem magam. En egesz mashogyan kozelitettem volna meg a helyzetet. O csak hurrikankent beviharzott. De a torzs nagyon kedves volt. Megmutattak a torzsfonok hazat. Behivtak kavezni, kaptunk sult hust, sutemenyt. A torzsfonok fia megmutatta nekunk a szent tavat, ahol egy kigyo lakik es a torzs minden tagja hordja oda az edesvizet a kigyonak (mesterseges kis to). Szoval amugy a beleponktol eltekintve jol sikerult. Lenyugozo volt ott allni a szent tonal.

Mandarin fa

Aztan az egy oras kitero utan elindultunk Konéba. Gondoltuk megmutatja a hazat, aztan stoppolunk tovabb, h meg sotetedes elott szallast talaljunk. Aha, ezt gondoltuk… korbe kocsikaztuk az egesz varost… Minden lehetseges rokonhoz elmentunk. Senki nem volt otthon, hosszu hetvege. De o nem adta fel. Mindig azt hittuk, h majd most, de nem. MIndig volt ujabb es ujabb otlete. Mar csak 1 orank volt sotetedesig. Mar nem ertettuk mi tortenik. Annyira lefaradtunk a sok ide-oda maszkalastol. Vegul talalt egy unokatestvert. 4 gyerek es az anyuka uldogel bekesen a verandan. Erre mi szo szerint a semmibol berobbanunk. Unokatestverek, de 15 eve nem beszeltek ezzel a novel. Eloszor nem is ertettek mi van. Aztan lassan osszeallt a kep: egy rokon, 2 generacioval ezelott, aki elment amerikaba. Nah ekkor “fogvatartonk” megunta a rolunk gondoskodast, gondolt egyet es elment. “Jol van itt hagyom oket. Vigyetek el oket valahova, ahol tudnak satrazni. Jo nekik az ut szelen is, megszoktak mar… na sziasztok.” Azt se tudtuk hirtelen mi van… Kiraktak minket egy idegen csaladnal. Mondtam, h csak vigyenek vissza az utra. Nem akarunk zavarni… blabla…

A “veletlen” egy hihetetlenul kedves, melegszivu, erdekes csaladhoz vezerelt minket. Szo sem lehet rola, h csak ugy hagyjak, h az utszelen aludjunk. Van nekik egy kis kertjuk/birtokuk a varosszelen. Ott alhatunk. Mi csak annyit ertettunk allandoan, h: melegviz, WC, melegviz, WC…. Gondoltuk kemping. Mindegy. Csak aludjunk valahol. Hihetetlenul lefaradtunk.

Oke be a kocsiba. A gyereket bepakoltak a cuccainkat. Mi meg csak folytunk az arral. Megerkeztunk egy kis tanyara. Ket kis epulet, inkabb teto, mert oldalrol nyitott volt. Egy kis folyo partjan, mar ropog a tabortuz. Ott vart minket a ferj. A ferj Tahiti, a no francia. A feleseg hihetetlenul kedves, takaros, gondoskodo. A ferfi szinten, de egyben tekintelyt is parancsolo. Hihetetlenul jo erzeseket keltettek bennunk. Ahogy egyre jobban megneztem a helyet lattam, h a ferfi ketkezi munkaja van benne. Kovekbol kirakott tuzhely, bambuszbol hasitott valaszfal, zuhanyzo, aram akkumulatorbol…  kar, h nalunk otthon egyre kevesebb az ilyen ferfi kep: csaladfo, aki tisztelet ebreszt, de nem felelmet; aki mindent megcsinal a ket kezevel; akinek a dontesebben megbizunk, mert tudjuk, h nem donthet rosszul…

Hirtelen ott talaltuk magunkat a teljes konfort kozepen. Emeletes agyban aludhatunk egy teto alatt, melegvizes zuhany, rendes WC, megrakott tabortuz, vilagitas… Kerdeztuk, h lehet-e furodni a folyoban. Lehet, de hogy sos vizu es sok benne a capa. Nagyot lestunk. Egy kis folyo, osszekotetesben az oceannal. Mondtak, h lehet latni a capak uszonyat ha figyelunk. Az egesz csalad (4gyerek) azon ugykodott, h kegyelmesse tegye az ottletunket. Mondtuk, h igazan nincs szuksegunk semmire. Csak egy helyet kerestunk, ahol felverhetjuk a satrunkat es ez mar igy is joval tobb. De ok csak ott agyaltak, rendezkedtek. Oke, mindent elpakoltak, berendeztek nekunk… ekkor : « De hogy tudunk-e majd kavet inni reggel ? » « Oh igazan nem fontos, majd az uton keresunk egy helyet. » “Nem, nem. Akkor ok majd visszajonnek egy termosszal es akkor majd reggel tudunk kavet inni.” Nem nagyon hagytak tiltakozni. Elmentek, lezuhanyoztunk, letelepedtunk a tabortuz melle es elveztuk az eletet. Elottunk a folyo, tavolban a hegyek, melletunk lovak legelesznek… Szabad eg alatt, messze a varostol… vegre. Erre vartam miota itt vagyok. Kb egy ora telt el mikor a hazaspar visszatert. Egy nagy szatyor volt naluk. Gondoltam is, h az nem csak a kave. A feleseg csak huzogatta elo a dolgokat: kave, tej, cukor, kenyer, sonka, vaj, muzli… egesz kis tulelo csomag. Mondtuk, h ez mar igazan tulzas. Nem, h kemping, ez mar all inclusive szalloda. De lattam rajtuk, h eletelemuk a kedvesseg, a vendeglatas; lattam rajtuk, h gondolkodnak: biztos jo igy, mi hianyzik meg.

Hihetetlen volt. Annyira meg voltam hatodva. Ilyenkor imadom az eletet, sosem tudhatom hova sodor. Annyira veletlenszeruen kerultunk epp oda, de ereztem, h a legjobb helyen vagyunk… Az ut varazsa. Csak el kell indulni… Aztan minden jon magatol, minden megoldodik.

Az ejszakank kenyelmes volt, de sokat voltam ebren. Inkabb pihentem mint aludtam. Biztonsagban ereztem magam. Tudtam, h senki nem jon ide a csalad engedelye nelkul. Tudtuk, h a ferj vedelme alatt allunk. Annyira megnyugtato volt. (Ez itt nagyon fontos. Ha becsukva latnak egy kaput, akkor nem mennek be engedely nelkul. Mondta is a ferj, h ezert becsukja a birtok kapujat az ut mellett ejszakara, de reggel nyugodtan nyitva hagyhatjuk.) De az ejszaka tele volt zajjal, elettel. A folyoban halak vadasztak, allandoan hallottuk a csobbanasokat. A lovak ide-oda setalgattak, ragcsaltak, fujtattak… Annyira intenziv volt az ejszaka, ingerekkel teli, h nem voltam almos. Egyszer pont egyszerre voltunk ebren az amerikaival. Kimentunk a teto alol nezni a csillagokat. Leirhatatlan volt. Ott lenni a semmi kozepen, ejszaka, biztonsagban… Ezekert a pillanatokert erdemes elni. Nem vagyok nagy csillagasz, de biztos vagyok benne, h nem ugyanaz az eg, mint otthon. Vagy legalabb is mas szemszogbol (Ugye Rencsi?).

Reggel koran felkeltem. Elvezni akartam a reggel. Setaltam a folyopartjan, lestem a vizet: “Capat akarok latni!” …es lattam is. Ketszer is. Masodjara negyszer tunt fel, olyan bo egy meteres lehetett. Hihetetlen volt, ahogy lattam a vizfodrozadast, aztan feltunni az uszonyt…

A "vadkemping"unk...

Megreggeliztunk, kaveztunk, osszepakoltunk… Elnyujtottuk a reggelt, elvezni akartuk ameddig csak lehet. 10 korul jott a csalad megnezni, h minden rendben van, fotokat kesziteni, hoztak regi fotokat a csaladrol… Jot elbeszelgettunk. Elbucsusztunk, nem tudtuk elegszer megkoszonni. Ok meg csak mondogattak, h semmi, jojjunk maskor, ha erre jarunk barmikor a vendegeik vagyunk. Ez ugyanugy szolt nekem is, a messzirol jott idegennek, mint az ujdonsult csaladtagnak.

11 korul utra keltunk. 1 kocsival visszajottunk Nouméaba (270 km). Egy arab szarmazasu, Franciaorszagban elo mernok vitt minket. Fel evig itt dolgozik. Rengeteg erdekesseget meselt az itt elo arabokrol. Mindenkepp meger egy utanajarast. Meghivott minket ebedelni is. Majd delutan 3 korul kirakott minket a lakas elott. Azon morfordiroztam a kulcsomat keresve, h az emberek miert jarnak busszal… :)